A bejegyzés I. része itt olvasható.
A védőoltással megelőzhető fertőző betegségekről dióhéjban
Zárásként szeretném a jelenlegi magyar kötelező védőoltási program által megelőzött fertőző betegségeket nagyon röviden bemutatni. Mindenhol kitérek a betegség kórokozójára, lefolyására, patomechanizmusára, várható kimenetelére, történetére, vakcinológiájára, de szinte csak egy-egy mondatban.
Tuberkulózis (gümőkór)
A tuberkulózis (magyar nevén: gümőkór, röviden TBC vagy TB) a Mycobacterium tuberculosis nevű, obligát aerob, Gram-pozitív baktérium és néhány rokon faja okozta fertőző, ragályos betegség, amely cseppfertőzéssel terjed. A Mycobacterium tuberculosis elsődleges rezervoárja az ember, de állatok is megfertőződhetnek, más mycobacteriumoknak pedig változatos állati rezervoárjai vannak.
A tuberkulózis baktériummal való fertőződés az esetek 90%-ában aszimptomatikus, és a betegséget nem terjesztő, ún. látens fertőzés. Amennyiben később aktiválódik, úgy a betegség tünetei nagyban függnek attól, hogy milyen szervet támad meg a baktérium. A leggyakoribb eset, amikor a tüdőt (pulmonáris TB), ekkor a beteg hosszan tartó, produktív köhögést tapasztal, mellkasi fájdalommal, lázzal, éjszakai izzadással, levertséggel, később a köpetbe vér is kerülhet. A betegség krónikussá válik, és a tüdőszövetben egyre több gümő jön létre, innen a betegség neve. Ennél sokkal drámaibb a kór lefolyása, ha tüdőn kívüli szervet vesz célba (extrapulmonaris TB); a baktérium elsőként ilyenkor is a tüdőt fertőzi meg, de a vérárammal máshová is eljut. Ha az agyat támadja meg, agyhártyagyulladást (TB meningitis) okozhat, de megtámadhatja a mellhártyát, a nyirokrendszert és a csontokat is. Legrosszabb esetben szinte az egész szervezetben szóródik, ez a disszeminált forma a miliáris TB. A TB meningitis és a miliáris TB elsősorban a kisgyermekeket és az immunológiailag károsodottakat fenyegeti.
A baktérium a légutakban tapad meg, és bonyolult immunológiai reakciót vált ki. A tüneteket a baktérium szaporodása kiváltotta gyulladás és szövetelhalás okozza.
A várható kimenet nagyban függ a betegség formájától. Kezeletlenül még a tüdő TB halálozási rátája is 50% felett van, a miliáris TB-é gyakorlatilag 100%. A modern kezeléseknek köszönhetően, különösen ha időben megkezdik őket, ez lényegesen kisebb, de a kezelés hosszantartó, és komoly mellékhatásokat okozó szereket igényel. Az ilyen gyógyszerekkel szembeni rezisztencia is egyre súlyosabb probléma napjainkban.
A tuberkulózis a legrégebbi ismert betegségek egyike: 9000 évvel ezelőtti emberi maradványokban is azonosították a betegséget; már Hippokratész is részletesen leírta. A betegség fertőző jellegét Villemin igazolta 1869-ben, a kórokozót elsőként Koch azonosította 1882-ben. A tuberkulózis elleni első vakcinát Calmette és Guérin fejlesztette ki 1921-re. Az oltás nem Mycobacterium tuberculosist, hanem egy rokonát, az elsősorban teheneket megbetegítő Mycobacterium bovist tartalmazza, ilyen értelemben tehát jennerileg gyengített, de ezt még pasteuri úton is attenuálták: egy történelmileg is egyedülálló kitartással végzett fejlesztés során 13 éven (!) keresztül folyamatosan újra és újra átoltották, mígnem elértek egy olyan állapotot, hogy a baktérium visszafordíthatatlanul elvesztette betegségokozó képességét (ép immunitású emberben). Az oltás a felnőttkori tüdő TB-vel szemben nem nyújt meggyőző fokú védelmet, de a súlyos gyermekkori formák, a TB meningitis és a miliáris TB ellen kitűnően bevált.
Hazánkban 1954 óta kötelező a BCG-oltás, bár kevésbé széleskörű oltási kampányok már 1926-tól kezdődően voltak.
Diftéria (torokgyík)
A diftéria (magyar nevén: torokgyík) a Corynebacterium diphtheria nevű, fakultatív anaerob, Gram-pozitív baktérium okozta fertőző, ragályos betegség, amely cseppfertőzéssel, közvetlen érintkezéssel és fertőzött tárgyak útján terjed. A kórokozó egyetlen ismert rezervoárja az ember. A betegség közvetlen kiváltója a baktérium termelte toxin.
A megfertőzött személyben általában 2–5 nap lappangási idő után jelentkezik a betegség, mely gyengeséggel, torokfájdalommal és alacsony lázzal kezdődik. A leggyakoribb formája a mandula- és garatdiftéria, ekkor 2–3 napon belül a beteg torkában kékes-fehéres hártya (ún. pszeudomembrán) képződik, amely változatos méretű lehet, és rossz esetben légúti elzáródást is okozhat.
A tünetekért a C. diphtheriae termelte toxin felelős, mely a sejtek fehérjeszintézisét gátolja, és ezzel szövetpusztulást okoz.
A diftéria két leggyakoribb szövődménye a már említett légúti elzáródáson túl a szívizomgyulladás és az ideggyulladás. A halálozási arány kezelés nélkül akár az 50%-ot is elérheti, de még modern terápiával is 5–10%, ami nagyon fiataloknál és időseknél 20% is lehet.
A torokgyíkot már Hippokratész is leírta; a kiváltó baktériumot Klebs azonosította először 1883-ban és Löffler tudta tenyészteni (1884). A toxint 1888-ban Roux és Yersin mutatta ki. Két évre rá Kitasato és von Behring tengerimalacokat fertőzött meg hőkezelt toxinnal, majd megmutatták, hogy ezután az állat vérszéruma felhasználható mind a betegség megelőzésére, mind a gyógyítására. Ezt nevezték diftéria antitoxinnak. (Mai szóval azt mondanánk, hogy feltalálták a passzív védőoltást: a diftéria antitoxin hatóanyaga természetesen nem más, mint az állat szervezete által a diftéria toxinja ellen termelődött antitestek sokasága. Ez valóban képes a toxint semlegesíteni, és így a megelőzni a betegséget, vagy gyógyítani azt, ha már kialakult. Ez utóbbi kapcsán megjegyzendő, hogy az antitoxin a már szövethez kötött toxin ellen nem hat, csak a keringő toxint tudja semlegesíteni.) E felfedezést követően hamar beindult az antitoxin ipari méretű előállítása – elsősorban lovakkal – ám ez a kor lehetőségei mellett nem volt mentes minden problémától: a mai amerikai gyógyszerhatóság elődjét például azt követően alakították meg, hogy 12 gyerek meghalt egy olyan antitoxintól, amelyet – mint utólag kiderült – tetanuszos ló szérumából állítottak elő. Az első mai értelemben vett (aktív) védőoltást a diftéria ellen 1907-ben állította elő von Behring. Inaktivált vakcinát készített: fogta a diftéria toxint, majd annyi antitoxinnal keverte össze, hogy az majdnem teljesen semlegesítse. A dolog elvileg működött, de gyakorlatilag igen ingatag lábakon állt, hiszen rendkívül érzékeny volt a keverési arányra: maradni kellett némi toxinnak, hogy kiváltsa az immunitást, de nem maradhatott túl sok, hogy ne okozzon betegséget. A gyakorlatban csak 1914-től vált alkalmazhatóvá ez a fajta védőoltás. Az igazi áttörést Ramon (és Glenny) tevékenysége hozta meg, aki 1923-ban felfedezte, hogy a toxint formaldehiddel kezelve az elveszti a betegségokozó képességét, viszont immunogenitását nem. Ezt nevezték diftéria toxoidnak; ennek használatával az 1930-as évektől mai szemmel nézve is megfelelő védőoltást sikerült előállítani. Bár manapság jellemzően kombinációban adják, de a diftéria elleni védőoltás elve a mai napig ugyanez maradt.
Hazánkban a diftéria elleni oltás 1938 óta kötelező; 1954 óta már csak a tetanusz illetve a szamárköhögés elleni oltással kombinálva adják (DTP, "Di-Per-Te").
Tetanusz (merevgörcs)
A tetanusz (magyar nevén: merevgörcs) a Clostridium tetani nevű, obligát anaerob, Gram-pozitív spórás baktérium okozta fertőző, de nem ragályos betegség, mely elsősorban szennyezett sebek útján fertőz. A kórokozó a talajban széles körben előfordul, spórái évekig is életképesek maradhatnak a környezetben. A betegség közvetlen kiváltója a baktérium termelte toxin.
A megfertőzött személyben általában egy hét lappangási idő után jelentkezik a betegség, először csak enyhe, tipikusan az állkapocs izmait érintő, és ezért szájzárat okozó görcs formájában. A görcsök azután súlyosbodnak és továbbterjednek, általában lefelé haladva: a szájzár után a nyakizmok, majd a mellkas és a hátizmok, végül a végtagok izmai következnek. E nagy izmoknál a görcsök akár percekig is tarthatnak, és olyan erősek lehetnek, hogy akár a beteg csontja is eltörhet. A hátizmok görcse esetében előfordul, hogy a beteg egész háta homorúvá feszül; mindez borzalmas fájdalommal jár. Megemlítendő, hogy újszülötteknél is előfordulhat a betegség (tetanus neonatorum), ha egyrészt az anya nem immunis, másrészt a köldökkezelés nem kellően steril; ennek megfelelően ez a fejlett világban igen ritka.
A tünetekért a Cl. tetani termelte egyik toxin, a tetanospazmin felel, amely az idegrendszer több pontját is támadja, megzavarja az ingerülettovábbítást és blokkolja a gátló ingerületek izmokhoz jutását, ez okozza az akaratlan, igen erős izom-összehúzódásokat.
A halál legtöbbször a gége- és légzőizmok görcse vagy a többszörös csont- vagy gerinctörés miatt következik be. Kezeletlenül a halálozási arány az 50%-ot, köldöktetanusztál a 80%-ot is meghaladhatja, de még modern kezelés mellett is 10-15% körüli.
A tetanuszt már az ókorban is ismerték. 1884-ben Nicolaier, illetve Carle és Rattone mutatta meg, hogy fertőző betegségről van szó. Öt évvel később Kitasato izolálta a kórokozót, és azt is megmutatta, hogy a toxinja antitestekkel semlegesíthető. Ez alapján – a diftériához teljesen hasonló módon – antitoxin gyártása vált lehetővé, amit először Nocard végzett el sikerrel 1897-ben. Ramon igazolta, hogy a tetanusz toxinja – ismét csak a diftériához hasonló módon – formaldehiddel az antigéntulajdonságainak megtartása mellett inaktiválható; ez alapján 1924-ben Descombey elkészített egy toxoid hatóanyagú, azaz aktív védőoltást. Bár manapság jellemzően kombinációban adják, de a tetanusz elleni védőoltás elve a mai napig ugyanez maradt.
Hazánkban a tetanusz elleni oltás 1954 óta kötelező, a diftériával és a szamárköhögéssel kombinálva adják (DTP, "Di-Per-Te").
Pertussis (szamárköhögés)
A pertussis (magyar nevén: szamárköhögés) a Bordetella pertussis nevű aerob, Gram-negatív baktérium okozta fertőző, ragályos betegség, amely cseppfertőzés útján terjed. A kórokozó egyetlen ismert rezervoárja az ember.
A megfertőzött személyben általában 7–10 nap lappangási idő után jelentkezik a betegség, melyet eleinte orrfolyás, enyhe láz és ritka köhögések jellemeznek. Egy-két hét után a köhögés egyre súlyosabbá válik és kifejezett rohamokban jelentkezik. Ezek végén a megnyúlt belégzési szakaszt a betegség nevét adó jellegzetes hang kíséri. A köhögési rohamok sűrűsége az első egy-két hétben nő, aztán két-három hétig stagnál, majd folyamatosan csökken. Átlagosan napi 15 roham jelentkezik, éjszaka több. A rohamok rendkívül kimerítőek, légzésszünettel, hányással is járhatnak. A teljes felgyógyulás néhány hetet vagy akár hónapot is igénybe vehet.
A kórokozó a légúti hámszövet csillószőreiben telepszik meg, szaporodása során a hám gyulladását és elhalását okozza, ez okozza a klinikai tüneteket.
A pertussis leggyakoribb szövődménye a másodlagos bakteriális tüdőgyulladás, ritkábban idegrendszeri komplikációk is előfordulnak. Általánosságban elmondható, hogy az életkor előrehaladtával ezek veszélye nagyon gyorsan csökken: a legnagyobb kockázatnak a csecsemők, különösen a hat hónap alattiak vannak kitéve, náluk akár 10% feletti is lehet a tüdőgyulladás előfordulási aránya, a betegek több mint fele kórházi ellátásra szorul. Felnőtteknél sok esetben viszont valószínűsíthetően fel sem ismerik az elhúzódó köhögés mögötti kórokozót. A halálozási arány megfelelő kezelés mellett néhány ezrelék.
Az első pertussis járványokat a XVI. században írták le, más klasszikus fertőző betegségekkel szemben nincs ókori említése. A kórokozó baktériumot 1906-ban azonosította Bordet és Gengou, ezt követően megindultak a kísérletek a védőoltás előállítására is, a baktérium fizikai vagy kémiai úton történő inaktiválásával. Az inaktiválást számos különböző módon próbálták végrehajtani, emiatt az egyes vakcinák eredményességére vonatkozóan is eltérő eredmények születtek, így működőképes oltást csak a '20-as, '30-as évekre sikerült létrehozni. Ezt az oltást, mivel az egész baktériumot tartalmazta, teljes sejtes pertussis oltásnak (wP) is nevezik. A teljes sejtes oltás robusztus immunitást ad, viszont, mivel a védelem szempontjából releváns antigéneken túl több ezer egyéb antigént is tartalmaz – lévén, hogy benne van az egész baktérium –, meglehetősen gyakran okozott nemkívánatos eseményeket. Erre tekintettel komoly kutatás indult meg, amely azt célozta, hogy célirányosan csak a protektivitás szempontjából lényeges antigéneket tartalmazó (tehát: subunit típusú) vakcinát fejlesszenek ki. 1974-ben sikerült elsőként izolálnia Sato-nak és Sato-nak ezeket az antigéneket, majd ennek alapján 1981-re előállították az első ún. acelluláris pertussis vakcinát (aP). A ma használatos aP védőoltások típustól függően 2–4 antigént tartalmaznak. Az acelluláris védőoltás olyan értelemben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hogy valóban megszüntette az aggodalomra okot adó mellékhatás-kockázatokat, viszont a jelek szerint az általa adott immunitás is gyorsabban gyengül mint a teljes sejtes oltás esetében. Okunk van azt is feltételezni, hogy ez az oltás a baktérium hordozása és ürítése ellen kevésbé véd, mint a klinikai megbetegedés ellen.
Hazánkban a pertussis elleni oltás 1954 óta kötelező, a diftériával és a szamárköhögéssel kombinálva adják (DTP, "Di-Per-Te"). 1954 és 2006 között teljes sejtes, 2006 óta acelluláris vakcinával oltanak.
Poliomyelitis (járványos gyermekbénulás)
A poliomyelitis (magyar nevén: járványos gyermekbénulás, gyakran használt rövid néven polio) a poliovírus nevű, enterovírusok közé tartozó egyszálú RNS-vírus okozta fertőző, ragályos betegség, mely elsősorban széklettel (feco-oralis úton) terjed. A kórokozó egyetlen ismert rezervoárja az ember.
A poliovírussal fertőzöttek kb. 95%-ánál egyáltalán semmilyen tünetet nem okoz a vírus. Mintegy 4–8% esetében enyhe, felső légúti vírusos megbetegedésekre emlékeztető tüneteket okoz, 1–2%-ban pedig ugyan jár idegrendszeri érintettséggel (aszeptikus meningitis), de még ezeknek az eseteknek a túlnyomó többsége is minden szövődmény nélkül meggyógyul. Az esetek mintegy 0,5%-ban azonban létrejön a rettegett következmény, a bénulás. Ez általában a kezdeti tünetek után 1–10 nappal jelentkezik, és pár napig továbbhalad: a felszínes reflexek kiesnek, a mély ínreflexek erősödnek, súlyos izomfájdalmak és -görcsök lépnek fel. Ezt követően a mély ínreflexek is megszűnnek, létrejön a petyhüdt bénulás, amely jellemzően aszimmetrikus. Sok betegnél ez néhány nap vagy hét elteltével javulásnak indul, de akinél 12 hónap után sincs változás, élete végig lebénulva marad.
A polióvírus szájon át kerül az emberbe, megtapad a gyomor-bélrendszer nyálkahártyáján, és szaporodásnak indul. Az esetek egy részében a vírus belép a keringésbe, és a szervezet más részébe is eljut. A bénulás akkor jelentkezik, ha ilyen módon a motoneuronokat támadja meg; a tüneteket ezek elpusztítása okozza.
Leggyakoribb a láb bénulása, ezt követi a láb és kéz egyidejű bénulása. Különösen drámai, ha a bénulás a légzőizmokat érinti, ez esetben egyedül a páciens gépi lélegeztetése jelent megoldást. A halálozási arány erősen életkorfüggő: a kisgyermekkori 2–5%-tól a felnőttkori 20–30%-ig terjed.
A betegség első leírása a XVIII. század végéről származik, de petyhüdt bénulásos eseteket, melyeket könnyen elképzelhetően a polio okozott, már az ókorban is ábrázoltak. Mindenesetre a vírus a XX. század elejéig csak sporadikus eseteket okozott, azonban 1910-től kezdődően a fejlett országokban hirtelen megugrott az előfordulása. A poliovírust, mint a betegség okozóját 1908-ban azonosította Landsteiner és Popper (de a ragályosságot már 1905-ben felismerte Wickman). Védőoltás előállítására már az 1930-as években voltak sikertelennek bizonyuló kísérletek (Brodie, Kollmer), ezeket elsősorban az hátráltatta, hogy a vírust még nem tudták nem-ideg eredetű szövetkultúrán tenyészteni. Az áttörés 1948-ban történt meg, amikor Enders, Weller és Robin sikeresen nem-ideg szövetkultúrára adaptálta a vírust. E munka alapján Salk 1953-ban előállított egy formaldehiddel inaktivált védőoltást (IPV-oltás). Ennek működőképességét a történelem legnagyobb gyógyszerkísérlete keretében 1954-55-ben igazolták Francis vezetésével. Ez a védőoltás azóta egy lényegesebb módosításon esett át: 1980-ban áttértek egy nagyobb antigénkoncetrációjú változatra (eIPV). Az előbbivel párhuzamosan az attenuált oltóanyag kutatása is megkezdődött: Koprowski és Cox 1950-ben, valamint tőlük függetlenül Sabin 1961-ben előállított egy orálisan beadható gyengített oltóanyagot; a gyakorlatban ez utóbbi vált be (OPV-oltás). Az OPV elsőként a szocialista blokk országaiban terjedt el – elsősorban Csumakov révén – később azonban az Egyesült Államokban, majd a harmadik világ országaiban is alkalmazni kezdték. Itt a mai napig alkalmazásban van, azonban a fejlett országokban az utóbbi egy-két évtizedben felhagytak vele. Ennek oka, hogy bár szinte minden az OPV mellett szól (robusztus immunitást ad, egyszerűen beadható, olcsó), de egy dolog nem: mivel benne a poliovírus élő, így a szervezetben mutációkon mehet át a szaporodása során, szerencsétlen esetben olyan mutáción is, ami éppen a gyengítését tünteti el. Ilyen formában, bár elképesztően ritkán, de elképzelhető, hogy valaki magától az oltástól bénul le. Ennek gyakorisága nagyjából 1 per 750 ezer oltás az elsőként beadott OPV-nél; hazánkban 1961 és 1991 között 47 ilyen eset fordult elő. (Ez nyilván az oltás alkalmazását nem kérdőjelezi meg – összehasonlításként, az oltás bevezetése előtti utolsó évben egyetlen év alatt (!) majdnem 2000 bénulást okozott a polio Magyarországon – de a betegség visszaszorításával ez is felértékelődött. Az IPV-re áttérésnek is megvan a maga hátránya: bár az IPV és az OPV egyaránt kitűnően véd a klinikai megbetegedés ellen, sajnos az IPV adta nyálkahártya-immunitás sokkal gyengébb, így az IPV-vel oltottak a megfertőződés és a vírus ürítése ellen kevésbé védettek.
Hazánkban 1957 és '59 között még IPV-vel történtek a kezdeti kísérletek az oltás bevezetésére, ám ezek csekély sikeressége miatt 1960-tól az OPV vált kötelező oltássá egészen 1992-ig. Ekkor áttértek az ún. szekvenciális oltási rendre, azaz az első oltás IPV volt, a többi OPV. (Ennek a logikája az volt, hogy az első oltás adta immunitás megakadályozza az oltás okozta polio fellépését a további vakcinák beadásakor.) 2006-tól tisztán IPV-vel oltunk, így az oltási polio előfordulása elvileg is kizárt.
Haemophilus influenzae b
A Haemophilus influenzae egy fakultatív anaerob, Gram-negatív baktérium, amelynek tokos és tok nélküli formája van, az előbbiből 6, a-től f-ig jelölt szerotípussal. Mindközül a b típusú tokos (Hib) a klinikailag legjelentősebb, amely többféle betegséget is képes okozni, a legfontosabbak közülük: az agyhártyagyulladás, a szepszis és a gégefedő-gyulladás. A baktérium közvetlen érintkezéssel vagy cseppfertőzéssel terjed. A kórokozó egyetlen ismert rezervoárja az ember, de a hordozók jelentős részében nem okoz tüneteket, a légutakat ártalmatlan módon kolonizálja. Az esetek egy részében azonban invazívvá válik, belép a vérkeringésbe, és kiváltja a klinikai megbetegedést.
A tünetek és a patomechanizmus az okozott betegség formájától függenek.
A legfontosabb kórképben, a Hib agyhártyagyulladásban – amely a Hib betegségek mintegy felét és az összes agyhártyagyulladásos eset felét-kétharmadát tette ki – a betegek 15–30%-a gyógyult neurológiai maradványtünettel (pl. hallásvesztés), és mintegy 2-5%-uk halt meg a kezelés ellenére is.
A Haemophilus influenzaet először Pfeiffer írta le 1892-ben, a típusait 1930-ban azonosították. A betegség ellen először Anderson és Smith állított elő védőoltást 1985-ben. Ez tisztán poliszacharid típusú oltás volt, annak minden hátrányával együtt, ezért 1988-ban felhagytak az előállításával. 1987-ben sikerült Robinsnak és Schneersonnak konjugált védőoltást előállítani, hordozófehérjeként diftéria toxoidot használva (PRP-D). Ez a típus már nincs használatban, a mai Hib vakcinák tetanusz toxoidot (PRP-T), módosított diftéria toxint (HbOC) vagy meningococcus külső membránfehérjét (PRP-OMP) használnak hordozófehérjeként, amelyhez a baktérium tok-poliszacharidját kötik.
Hazánkban 1999-ben kezdődött meg a Hib elleni védőoltás; 2006-ig önmagában adták a vakcinát, azóta kombinációban.
Morbilli (kanyaró)
A morbilli (magyar nevén: kanyaró) a kanyaróvírus nevű, morbillivirusok közé tartozó egyszálú RNS-vírus okozta fertőző, ragályos betegség, mely cseppfertőzés útján terjed. A kórokozó egyetlen ismert rezervoárja az ember.
A megfertőzött személyben általában 10-12 nap lappangási idő után jelentkeznek az első tünetek: emelkedő láz, köhögés, orrfolyás, kötőhártya-gyulladás. Néhány nap múlva kezdődik a betegség második fázisa, megjelennek a nagyon jellemző kanyarós kiütések, amelyek 5-6 napig is megmaradhatnak. Eközben a láz akár a 40 fokot is elérheti, és csak a kiütések elhalványulásával együtt szűnik meg.
A kanyaró szisztémás megbetegedés. A vírus a légúti hámot támadja meg, ott és a közeli nyirokcsomókban szaporodik, majd betör a véráramba. Ezután el tudja érni a légút és az immunrendszer távolabbi részeit is, majd további terjedés után testszerte megtámad sejteket, ami létrehozza a tüneteket.
A kanyaró szövődményei közül a legfontosabb a relatíve ártalmatlan hasmenés és középfül-gyulladás (ezek az esetek 7-8%-ában jelentkeznek), és az egyáltalán nem ártalmatlan tüdőgyulladás (az esetek 6%-ában) és agyvelőgyulladás (az esetek ezrelékében). Nagyon ritka – egymillió kanyarós esetből kb. 5-10-szer előforduló –, de rettegett szövődmény a szubakut szklerotizáló panecephalitis (SSPE), ami a kanyaró látszólag teljesen problémamentes átvészelése után jelentkezik, akár évekkel később, folyamatosan romló szellemi képességekkel, mozgászavarokkal, görcsökkel, és végül, különösen ha nem ismerik fel időben, pár éven belül elkerülhetetlenül halálhoz vezet. Mindent egybevetve a halálozási arány, megfelelő kezelés mellett, fél ezrelék – ezrelék körüli. A szövődmények szempontjából a legkisebbek és a felnőttek a legveszélyeztetettebbek.
A kanyarót először al-Razi arab orvos írta le egyértelműen azonosíthatóan a IX. században, de elképzelhető, hogy korábbi, bizonytalanabb leírások is ennek a betegségnek feleltek meg. A kórokozóját Enders és Peebles izolálta először 1954-ben. 1963-ra állították elő az első védőoltásokat, mind inaktiváltat, mind attenuáltat. Az előbbi használatával néhány év után felhagytak, mert kiderült, hogy rövid idejű immunitást ad, ráadásul a vele oltottak egy későbbi kanyaróvírussal való találkozáskor paradox módon még súlyosabb tüneteket produkálhatnak (ún. atípusos kanyaró). A másik típus viszont, amit elsőként Hilleman vezetésével állítottak elő, bevált.
Magyarországon 1969 óta kötelező a kanyaró elleni védőoltás. 1990-ig egykomponensű oltást használtak, bár a konkrét oltási menetrend több változáson is átment; 1990-91 között a rubeola ellenivel kombináltan (MR-oltás), azóta a rubeola és a mumpsz ellenivel kombináltan (MMR-oltás) adják.
Mumpsz (járványos fültőmirigy-gyulladás)
A mumpsz (magyar nevén: járványos fültőmirigy-gyulladás) a mumpszvírus nevű, rubulavírusok közé tartozó egyszálú RNS-vírus okozta fertőző, ragályos betegség, mely cseppfertőzéssel terjed. A kórokozó egyetlen ismert rezervoárja az ember.
A megfertőzött személyben általában 14-18 nap lappangási idő után jelentkezik a betegség, eleinte meglehetősen aspecifikus tünetekkel: izomláz, étvágytalanság, fejfájás, alacsony láz. Ezt követően az esetek 30-40%-ában lép fel a jellegzetes, betegség nevét adó tünet: a fültőmirigy, a legnagyobb nyálmirigy duzzanattal és érzékenységgel járó gyulladása. Lehet egy vagy mindkét oldali, és érinthet további nyálmirigyeket, ritkábban más mirigyeket (például a hasnyálmirigyet, herét) is. Általában egy-másfél hét után oldódik a gyulladás. Az esetek 20%-a tünetmentes.
A vírus az orrgaratban és a regionális nyirokcsomókban szaporodik, majd betör a véráramba, és a különböző mirigyek szöveteit támadja. A jellegzetes tüneteket a vírus replikációja kiváltotta szöveti gyulladás okozza.
A betegség szövődményei közül a siketség ritka, idegrendszeri érintettség ugyan az esetek 15%-ában előfordul, de általában maradvány nélkül gyógyul. A heregyulladás a pubertás előtt nagyon ritka, viszont az életkor előrehaladtával gyorsan megnő a valószínűsége, felnőttkorra már az 50%-ot is eléri. Az ilyen által sújtott betegek fele elszenved valamilyen fokú hereelhalást, de a teljes nemzőképtelenség bekövetkezése ritka. A halálozás extrém ritka.
A mumpszot már Hippokratész is leírta; a kórokozó vírust először Enders izolálta (és tenyésztette is) 1945-ben. Elölt vírust tartalmazó oltással ennek alapján már a '40-es évek végén elkezdtek kísérletezni, de ezek használatát a '70-es évekre abbahagyták a gyenge hatásosság miatt. A ma használatos attenuált oltást Hilleman vezetésével fejlesztették ki 1967-re.
Hazánkban 1991-ben kezdődött meg a mumpsz elleni oltás; a kanyaró és a rubeola elleni oltásokkal kombináltan (MMR-oltás) adják.
Rubeola (rózsahimlő)
A rubeola (magyar nevén: rózsahimlő) a rubeolavírus nevű, rubivirusok közé tartozó egyszálú RNS-vírus okozta fertőző, ragályos betegség, mely cseppfertőzéssel terjed. A kórokozó egyetlen ismert rezervoárja az ember.
A megfertőzött személyben általában két hét lappangási idő után jelentkeznek a tünetek, melyek általában enyhék; az esetek 50%-ában teljesen hiányoznak is. Ha nem, akkor jellegzetes, arcon kezdődő majd az egész testre kiterjedő kiütések jelennek meg, nagyobbaknál ezt megelőzheti alacsony láz, levertség, nyirokcsomó-duzzanat. A tünetek néhány napon belül oldódnak.
A vírus az orrgaratban és a regionális nyirokcsomókban szaporodik, majd betör a véráramba, a jellegzetes tüneteket ezt követően a különböző sejtek megtámadása váltja ki.
Gyermekkorban a rubeola minden szövődménye ritka, a halálozás extrém ritka. Felnőtteknél két kivétel van ez alól. Az egyik: az ízületi gyulladás és az ízületi fájdalmak olyannyira gyakoriak, hogy szinte nem is szövődménynek, hanem a betegség részének szokás őket tekinteni. A másik, ennél sokkal súlyosabb baj, ha várandós vagy teherbe eső nő fertőződik rubeolával, a kórokozó vírus ugyanis képes áthatolni a méhlepényen, és bejutni a magzatba. Ilyen fertőzés vetéléshez vagy születési rendellenességhez vezethet, ez utóbbi esetben a babák nagyon jellemző károsodásokkal jönnek világra: idegi eredetű siketség, szembetegség, amely néha vakságot is okoz és veleszületett szívrendellenesség a három leggyakoribb tünet, de mentális retardáció, májgyulladás, lépmegnagyobbodás és számos egyéb, testszerte jelentkező elváltozás előfordulhat. E kórkép neve veleszületett rubeola szindróma (CRS). A megtermékenyülést megelőző hónapban lezajló fertőzés majdnem 50%-os valószínűséggel okoz CRS-t, a 16. terhességi hétre ez az arány 10-20%-ra csökken.
A rubeolát a XVIII. századig, bár ismerték, nem tekintették külön entitásnak, úgy gondolták, hogy a kanyaró vagy skarlát egy formája. 1814-ben de Maton írta le először önálló betegségként, 1938-ban Hiro és Tosaka igazolta a virális eredetet; a vírust először Parkman és Weller izolálta 1962-ben. A rubeolát nagyon sokáig tökéletesen ártalmatlan betegségnek tartották, ugyanis csak 1941-ben ismerte fel Gregg, hogy a CRS-nek ez a kiváltója. Rubeola elleni inaktivált vakcinákkal nagyon rövid ideig kísérleteztek, utána csak attenuált oltásokat fejlesztettek ki, az elsőt Hilleman vezetésével 1969-re.
Hazánkban 1990-ben vezették be a rubeola elleni oltást, a kanyaró ellenivel kombinációban (MR-oltás), de nagyon hamar, 1991-ben áttértek a kanyaróval és mumpsszal való kombinációra (MMR-oltás).
Hepatitis B (B típusú fertőző májgyulladás)
A hepatitis B (magyar nevén: B típusú fertőző májgyulladás) a hepatitis B vírus nevű, orthohepadnavirusok közé tartozó, részben kétszálú DNS-vírus okozta fertőző, ragályos betegség, amely testnedvek érintkezésével terjed: szexuális úton, fertőzött intravénás eszköz révén, illetve fertőzött anyáról gyermekére szülés során; ritkábban egyéb szennyezett eszközökkel (például borotva, akupunktúrás tű, piercing), illetve nyílt sebek révén (a vírus akár egy hétig is életképes a környezetben). A kórokozónak alapvetően csak az ember a rezervoárja.
A betegség lappangási ideje 45-160 nap, de ezt követően sem feltétlenül jelentkeznek tünetek: az életkor előrehaladtával egyre csökken az aszimptomatikus betegség aránya, de ez még felnőttkorra is 50%-os. Ha vannak tünetek, akkor azok kb. egy hétig meglehetősen aspecifikusak (levertség, étvágytalanság, hányinger, hasi fájdalom stb.), majd pár nap múlva jön a jellegzetes besárgulás. Ez általában 1-3 hétig tart, és sötétsárga vizelettel, világos széklettel jár. Ennek elmúltával jellemzően 6 hónapon belül oldódik a fáradság is, és megszűnnek az akut májgyulladás tünetei.
A hepatitis B vírus a máj sejtjeit támadja meg, egy összetett, és máig nem minden elemében értett folyamat során.
Az akut hepatitis B fertőzések túlnyomó része meggyógyul, vagy látszólag meggyógyul, az esetek mindössze 1-2%-a során fordul elő, hogy a kórlefolyás eltér a fentitől, és a beteg egy nagyon súlyos, több mint 50%-os halálozású állapotba, az ún. fulmináns májgyulladásba kerül. A nagyobb probléma, hogy a gyógyulás néha csak látszólagos: előfordul, hogy valójában a vírustól nem szabadul meg a szervezet, hanem az csak lappangó állapotba kerül – az akut májgyulladásból krónikus májgyulladás lesz. Ennek valószínűsége drámaian függ az életkortól: nagyon kis gyermekeknél sajnos akár 95% is lehet, 5 éves korra 50% alattira esik, felnőtteknél pedig pont hogy 95%-ban nem alakul ki ilyen. A krónikus hepatitis B fertőződés, bár általában semmilyen konkrét tünettel nem jár, két szempontból mégis problémát okoz: egyrészt, az ilyenben szenvedők a tünetmentesség ellenére is terjesztik a betegséget (hordozók), és így generációról generációra fenntartják a vírus cirkulációját. A másik probléma, hogy drámaian megnő az esélyük szinte minden májbetegségre: a krónikus fertőzöttek negyedét májzsugor vagy májrák viszi el.
A járványos májgyulladások létét már Hippokratész is leírta, de a vírust magát csak 1965-ben azonosította Blumberg. A vírust nem lehet hatékonyan sejtkultúrán tenyészteni, a védőoltás szempontjából így kulcsfelfedezésnek bizonyult, hogy a vírus egy felületi antigénje, az ún. hepatitis B felszíni antigén (HBsAg) elleni immunitás véd a vírusfertőződés ellen is. Ez alapján 1968-ban kezdődtek meg a kutatások védőoltás kifejlesztésére Hilleman és Maupas csoportjaiban. 1981-re elkészült az első működőképes védőoltás, amely hatásosnak és biztonságosnak bizonyult, de mivel a szükséges HBsAg-t humán vérplazmából nyerték, így folyamatos aggodalomra adott okot, hogy valamilyen más, esetleg még ismeretlen betegséget is átvisznek a donorok véréből. Bár mai szemmel nézve ez az aggodalom megalapozatlannak bizonyult, 1986-ra kifejlesztették azt a védőoltást, amelyben a HBsAg-t rekombináns úton, emberi vér szükségessége nélkül állítják elő, így a fenti lehetőség elvileg is kizárt. A '90-es évek elejétől ez teljesen felváltotta a humán vérplazma alapú vakcinát.
Magyarországon a hepatitis B elleni védőoltás 1999 óta kötelező.
Pneumococcus
A "pneumococcus" a Streptococcus pneumoniae nevű, fakultatív anaerob, Gram-pozitív, tokos baktérium gyakran használt rövid neve. A kórokozónak számos – a tok felépítésében eltérő – variánsa, ún. szerotípusa van; a mintegy 100 szerotípus közül azonban mindössze egy maroknyi felelős a megbetegedések túlnyomó többségéért. E baktérium jelenléte – a Hib-hez hasonlóan – nem feltétlenül okoz betegséget: az emberek egy nem elhanyagolható része (a felnőttek jóval kisebb arányban, de a gyermekeknek akár fele is), teljesen tünetmentesen hordozza a baktériumot az orrában, torkában. Egyik emberről a másikra cseppfertőzéssel jut át. Betegséget az tud okozni, amikor a baktérium kitör a hordozás helyéről: kiválthat középfül-gyulladást, arcüreggyulladást és tüdőgyulladást, vagy rosszabb esetben, a véráramba betöréssel, agyhártyagyulladást és szepszist. (Hogy ilyen megtörténik-e, annak több kockázati tényezője ismert, de pontosan előrejelezhetetlen adott emberre nézve.)
A tünetek és a patomechanizmus az okozott betegség formájától függenek. Bár nagyon sok kórokozó okozhat tüdőgyulladást és középfülgyulladást, a pneumococcusnak ez a "specialitása". A Hib elleni védőoltás bevezetése óta az agyhártyagyulladásoknak vezető oka a pneumococcus (ez szerencsére jóval ritkább, ám nagyon rosszindulatú betegség, melyben halálozások aránya még modern ellátás mellett is elérheti akár a 10%-ot is). A legnagyobb veszélynek az 5 év alattiak és a 65 év felettiek vannak kitéve, illetve meghatározott krónikus betegségekben szenvedők és kockázati tényezőknek kitettek (tüdőbetegek, cukorbetegek, dohányosok, lépeltávolítottak stb.).
A pneumococcust először 1881-ben izolálta Pasteur és – tőle függetlenül – Sternberg. Már az 1910-es évektől kísérleteztek elölt kórokozón alapuló pneumococcus elleni védőoltás előállításával, igen kevés sikerrel. Az áttörést az a felfedezés hozta meg, hogy a kórokozó tokja elleni immunválasz is védelmet ad a megbetegedéssel szemben – azaz az oltásba elég e tok egy darabkáját belerakni. Az ezen az elven alapuló poliszacharid oltások már a '70-es évekre széleskörben elérhetőek lettek, sajnos a poliszacharid oltások minden hátrányával együtt. Csak 2000-re sikerült létrehozni az első konjugált oltást pneumococcus ellen, mely kiküszöbölte ezeket a hátrányokat. E konjugált oltások manapság 7, 10, illetve 13 szerotípus ellen védelmet adó változatban érhetőek el (természetesen a leggyakoribb, illetve legveszélyesebb szerotípusokat válogatják össze az oltásokhoz). Abból a tényből, hogy azért minden szerotípus ellen így sem védenek, egy aggodalom mégis csak adódik: az, hogy az oltásban nem képviselt szerotípusok előretörnek, lévén, hogy "könnyebb dolguk van", mint az oltás által lefedett szerotípusoknak, hiszen ezek folytonos versenyben vannak egymással – mi pedig lényegében "besegítünk" az egyik oldalnak az oltással, azaz szelekciós előnybe hozzuk a vakcinában nem reprezentált szerotípusokat. E szerotípusok így létrejövő előretörését szokás szerotípus helyettesítődésnek nevezni. Noha tapasztalták jeleit a legtöbb országban, egyelőre nem adott okot aggodalomra (részint mert olyan kismértékű volt, hogy eme szerotípusok előretörését bőven-bőven kompenzálta az oltásban lévők visszaszorulása, részint mert ez önmagában nem probléma, hiszen minket a megbetegedések érdekelnek: ha egy megbetegedést kevésbé okozó szerotípus előretör egy kockázatosabb rovására, azzal nincsen probléma).
Hazánkban 2005-ben törzskönyvezték az első konjugált pneumococcus elleni oltást, amit 2008-tól térítésmentessé tettek a gyermekek számára. Alkalmazása 2014-től kezdve kötelező.