A cukorbetegség (diabetes) az emberi vércukor-háztartás szabályozási rendellenessége. A vérünkben keringő glukóz a sejtjeink egyik fontos energiaforrása, a koncentrációja meglehetősen szigorúan szabályozott, ugyanis mind a túl alacsony, mind a túl magas szintje veszélyes, adott esetben akár életet fenyegető is lehet. E szabályozásban a kulcsszerepet egy inzulinnak nevezett hormon viszi, melyet a hasnyálmirigy ún. béta sejtjei termelnek és bocsátanak ki a vérkeringésbe. Az inzulin – többek között – úgy játszik közre a megfelelő vércukor-szint beállításában, hogy a jelenléte elősegíti a glukóz belépését számos sejtbe (ilyen módon tehát csökkenti a vércukorszintet). A magasabb vércukorszint pedig megnöveli az inzulin-felszabadulást a béta sejtekből – ezzel zárul a szabályozási kör. A cukorbetegség e szabályozás felborulása.
Manapság már, a konkrét mechanizmus alapján, elég sok típusát különítik el a cukorbetegségnek. Számunkra most a fontos a tipikusan gyermekkorban jelentkező 1-es típusú diabetes lesz, melynél a kiváltó ok, hogy egy autoimmun folyamat elpusztítja a béta sejtek nagy részét vagy egészét. Az autoimmun folyamat itt azt jelenti, hogy a szervezet tévesen úgy ismeri fel a béta sejteket, mintha azok idegen sejtek lennének, és ezért az immunrendszer ennek megfelelően megtámadja őket. Ennek következtében a beteg inzulintermelése megszűnik, a vércukorszint-szabályozás szétesik, a beteg vércukorszintje hatalmas kilengéseket mutat. Az 1-es típusú diabetes hirtelen kezdődik, nagyon gyakran a hosszan tartó magas vércukorszint – hiszen ennek legfontosabb korrekciós mechanizmusa kiesett – drámai szövődménye, a ketoacidózis révén ismerik fel. A cukorbetegek mintegy 10%-a tartozik az 1-es típusba. (A maradék legnagyobb része 2-es típusú cukorbeteg, náluk az inzulintermelés nem feltétlenül csökkent, sőt, akár kimondottan emelkedett is lehet, de a sejtek érzékenysége az inzulin közvetítette, vércukor belépést serkentő jel észlelésére lecsökkent, ez az inzulinrezisztencia. A mostani témánkhoz azért nem kapcsolódik – noha a népegészségügyi jelentősége igen nagy –, mert tipikusan felnőttkorban jelentkezik, és az okai jól ismertek, a genetikai alapokon túl életmódbeli tényezők, elsősorban az elhízás és a fizikai aktivitás hiánya váltja ki.)
Az 1-es típusú diabetes okai nem ismertek teljes mértékben. A betegségnek az autizmus kapcsán bemutatott ikerkutatási módszerekkel alátámaszthatóan nem tökéletesen meghatározó, de erős, akár 90%-ot is elérő genetikai alapja van jelenleg még nem teljesen felderített és emiatt intenzíven kutatott, poligénes örökléssel. Látható, hogy itt is van környezeti tényezőnek szerepe (és azt se felejtsük el, itt se, hogy a „genetikai háttér”, bármilyen százalékos örökölhetőség is szerepeljen, természetesen nem valamiféle determináltságot jelent, nagyon is elképzelhető, hogy a betegség kialakulását magát befolyásolják életmódbeli vagy környezeti tényezők).
A környezeti tényezők szerepét az is alátámasztja, hogy az 1-es típusú diabetes előfordulása a fejlett világ legtöbb országában egyértelműen nő, Európában jellemzően évi 2-4% körüli ütemben. És itt ráadásul, szemben az autizmussal, ez egész biztosan valódi növekedést jelent, hiszen a cukorbetegség kapcsán nincsenek definíciós problémák a diagnózis kapcsán.
Ezek fényében talán nem meglepő, hogy felvetődött a gondolat, hogy valamelyik oltásnak szerepe lehet a cukorbetegség kialakulásában. A kérdés ott indul, hogy egyáltalán melyik oltás a gyanús? A védőoltás-ellenzők e tekintetben sem vehetők komolyan, mert szokásosan mutogatnak mindenre (A BCG! Ja, hogy nem? Akkor az MMR! Ja hogy az sem? Akkor a DTP! – miközben a felsoroltak között olyan oltások vannak, amikben a világon semmilyen közös nincs, sem oltóágensben, sem segédanyagban, persze ettől még mindegyik pont ugyanazt a betegséget okozza…), de a kérdést azért meg lehet komolyabban is közelíteni.
Ennek kapcsán nagyon érdekesnek találom, hogy miközben az 1-es típusú diabetes védőoltásokkal való összekapcsolása ezerszer értelmesebb és komolyabban vehető felvetés, mint az autizmusé – mindjárt ki is fejtem, hogy miért – a védőoltás-ellenesek mégis állandóan az autizmust veszik elő. (Azt gondolom, hogy már ebből is jól látszik a dolog valódi háttere: szó nincs bármiféle tudományról emögött, egyszerűen az számít, hogy mivel lehet riogatni. Bár a diabetes sem egy vidám dolog, de az autizmustól mindenki még jobban fél; a cukorbetegség valahogy mégis csak jobban ismert, megszokottabb dolog.)
Szóval, miért mondtam, hogy ez egy sokkal komolyabban megfontolandó felvetés? Az egyik okról már volt szó: itt tényleg biztosan növekvő előfordulással állunk szemben, ami – mint mindig – felveti a környezeti tényezők, vagy a környezeti tényezők és a genetikai háttér interakciójának a szerepét. A másik ok még izgalmasabb: az autizmus kapcsán még a védőoltás-elleneseknek sincs semmilyen ötletük, hogy mi lehet az a mechanizmus, ami közvetít az oltás és a betegség között, ezzel szemben az 1-es típusú diabetes-nél létezik javaslat ilyen kapocsra! És javaslat alatt itt nem valamiféle erőltett kitalációt értek, hanem egy teljesen komoly helyeken is felvetett gondolatot. Jelesül: felmerült, hogy az 1-es típusú cukorbetegség etiológiájában bizonyos esetekben, legalábbis részben, szerepet játszhat vírusfertőzés is. Az enterovírusokat, ezen belül különösen a Coxsackie B vírusokat például erősen „meggyanúsították”. Ez azért érdekes, mert innentől az élő vírust tartalmazó vakcinák (magyarán: az MMR) elvileg szóba jöhetnének. Sőt, ennél több is igaz! A mumpszvírus kapcsán, ami az MMR egyik komponense, konkrétan is volt közlés arra, hogy összefüggésbe hozható az 1-es típusú cukorbetegséggel, olyan módon alátámasztva – többek között –, hogy például Finnországban a hatalmas 1979/80-as mumpsz-járvány után 2-4 év késleltetéssel emelkedni kezdett a diabetes esetek száma. Hogy még teljesebb legyen a kép, itt nem csak empirikus adataink vannak a kapcsolatra, de elméleti magyarázatunk is: egyfelől olyan értelemben, hogy a vírusnak lehet közvetlen hatása a béta sejtekre, másfelől olyan értelemben, hogy a vírus hogyan képes beindítani az autoimmunitást. Ez utóbbi kapcsán érdemes kiemelni az ún. molekuláris mimikri teóriáját. Egy konkrét példán szemléltetve: a Coxsackie B4 vírus 2C nevű fehérjéjének az aminosavsorrendje egy kb. 20 hosszú szakaszon nagyon hasonlít az emberi glutaminsav-dekarboxiláz (GAD) enzim aminosavsorrendjére. Amikor egy emberben Coxsackie B4 fertőzés zajlik, a szervezet nagy számban termel a vírus ellen antitesteket, melyek – többek között – az ominózus fehérje aminosavsorrendjét felismerve tudják, hogy mit kell megtámadniuk. Néhány esetben azonban az antitestek egy része sajnos „megzavarodik” a fenti hasonlóságtól, és tévesen a GAD-ot hiszi célpontnak, beindítva ezzel az autoimmun folyamatot. Továbbmenve, régóta közismert, hogy a veleszületett rubeola szindróma összefüggésben van a cukorbetegséggel, sőt az is tudott, hogy a rubeolavírus képes a hasnyálmirigyben replikálódni, ami szintén felveti az autoimmunitás lehetőségét a rubeolavírus ellen termelt antitestek révén. Mindezek együtt, legalábbis elvileg, alkalmasak arra – teljesen tárgyszerű tudományos alapon is! –, hogy az MMR-oltást hírbe hozzák.
Azért mondtam hangsúlyosan kétszer is, hogy „legalábbis elvileg”, mert két baj is van ezzel a teóriával. Az egyik, hogy még ha igaz is a vírusfertőzések szerepe, béta sejt-pusztulást csak akkor okozhatnak, ha képesek azokba bejutni. Ilyen szempontból a védőoltások könnyen lehet, hogy várhatóan nem hogy rosszat, hanem épp ellenkezőleg, kimondottan jót tesznek – a diabetes szempontjából is –, hiszen az oltóvírus erre a gyengítése miatt kevésbé képes, viszont a kialakuló immunitás miatt az esetleges vad kórokozó sem fogja tudni ezt megtenni (noha amúgy, oltás nélkül, természetesen képes lenne rá!). Sőt: az oltások révén a vírus cirkulációja is csökken, legalábbis kellő átoltottság esetén, így végeredményben mindenki, oltásról függetlenül is, jobban jár a vírusok elkerülésében. Ennek szép példája az előbb hivatkozott finn eset. A mumpszjárvány után megugrott a diabetesek száma, viszont a történetnek van folytatása is: a finnek 1982-ben elkezdtek MMR-rel oltani, aminek hatására a '80-as évek közepére szinte eliminálták a mumpszot. Ezután a diabetesek számának emelkedése 1987-ben megállt, és 1990-ig teljesen stagnált! Pedig akkor már réges-rég oltottak mindenkit MMR-rel, bőven elég idő eltelt az 1-es típusú cukorbetegség kialakulására is.
A másik probléma, hogy valójában a vírusfertőzések 1-es típusú cukorbetegségben játszott szerepe azért közel nem egyértelműen eldöntött, sokan vitatják, sőt, még olyan nézet is létezik, miszerint akár még kimondottan jót is tehetnek. Csak egyetlen példa erre: a tapasztalatok szerint a diabetes a rosszabb szocioökonomóiai státuszúak között ritkább (akár országok közötti összhasonlítást nézve) – miközben közismert, hogy a vírusexpozíció, a rosszabb higiénia miatt, pont hogy ott a nagyobb! Ez ellentmond annak a teóriának, hogy a vírusexpozíció etiológiai szerepet játszik.
Összefoglalva: pro és kontra is vannak bizonyítékok, ez az egész vírusexpozíció-cukorbetegség kérdéskör kissé ingatag lábakon áll; de ami még fontosabb, hogy ezt felhasználni az oltások meggyanúsítására teljesen abszurd, hiszen annak alapján, amit jelenleg tudunk, ugyanúgy ki lehet hozni az oltások ártalmatlanságát, sőt, akár a kimondottan jótékony szerepüket is… De, még ezzel együtt is, itt még mindig jóval több orvostudomány van, mint az autizmus esetében.
Mindezek elméleti fejtegetések; a kérdést eldönteni azonban sokkal megnyugtatóbban lehet empirikus adatok alapján!
Kezdjük szokásosan itt is az ecological adatokkal. Longitudinális értelemben – tehát ugyanazon országot hosszú időn keresztül megfigyelve – lényegében ugyanazt lehet mondani mint az autizmusnál, igaz, a szakirodalomban található egyetlen szerző, Classan és mtsai, akik közöltek olyan eredményeket, melyben találtak összefüggést. Kiemelve most Magyarországot, azt láthatjuk, hogy az esetszám növekedése lényegében egyenletes 20-25 évre visszamenőleg, teljesen függetlenül az oltási rendszer alakulásától:
Ebben az esetben a keresztmetszeti összehasonlításoknak is van értelme! (Tehát különböző országokat hasonlítani össze ugyanazon időintervallumban. Az autizmusnál ez azért nem jött szóba, mert az előfordulására vonatkozóan még adott országra is nehéz pontos adatot találni, hát még különböző országok között egységesen összehasonlíthatót.) Ez azért nagyon tanulságos a mi szempontunkból, mert a különböző országok között, még akkor is, ha hasonló fejlettségű (és oltási rendű) országokról beszélünk, akkor is jelentős különbségek lehetnek a diabetes előfordulásában – ami, legalábbis a bizonyítóerő ezen szintjén, természetesen kizárja az oltás lényeges szerepét. Ezügyben érdemes megnézni az EURODIAB nevű nagy európai diabetológiai kutatás eredményeit 17 országra vonatkozóan (köztük, szerencsére, Magyarországgal is):
A vízszintes tengelyen az 1989 és 2003 közötti átlagos incidencia látható, míg a függőleges tengelyen ugyanezen időszakban az incidencia növekedése. Jól látható – amire talán kevesen gondolnának! –, hogy Magyarország az európai élvonalban van 1-es típusú cukorbetegség terén, mindkét értelemben: az éves esetszám is a legalacsonyabbak között van, és annak a növekedése is. Miközben ugyebár mi ész nélkül, rengeteget stb. stb. oltunk. Ez persze ilyen formában nem igaz, hiszen az átoltottság a nem kötelező rendű országokban is magas, az oltási naptárak pedig a BCG-től eltekintve több helyen még bővebbek is, de ettől még tény, hogy a nagyjából hasonló oltási viszonyok ellenére látható több mint ötszörös különbségek az oltások lényeges szerepe ellen szólnak. Még az egyes magyar megyék között is másfélszeres különbségek vannak esetszámban (holott az ország oltottságilag nyilván homogén):
Térjünk most át az igazi, magas bizonyítóerejű vizsgálatokra!
Blom és mtsai egy eset-kontroll elrendezésű vizsgálatot hajtottak végre svéd gyerekeken, 339 cukorbeteg bevonásával. Eredményeik szerint sem az MMR-oltás, sem annak a komponens oltásai, sem a BCG, sem a feketehimlő-oltás, sem a tetanusz, illetve a szamárköhögés elleni oltás nem volt összefüggésbe hozható nagyobb diabetes kockázattal.
Hummel és mtsai egy kohorsz vizsgálatot végeztek, ráadásul prospektív módon: 10 éven keresztül kértek fel cukorbeteg szülőket, hogy születendő gyermekük vegyen részt a programban, melynek keretében születéskor, 9 hónaposan és 2, 5, illetve 8 évesen megvizsgálták a gyerekeket. A publikáció időpontjára már több mint 800 gyermek érte el a két éves kort, köztük 31-nek voltak – a cukorbetegséget gyakran előrejelző – autoantitestjei, 10-nél alakult ki klinikai diabetes. Ezt a csoportot összehasonlítva az egészségesekkel azt találták, hogy sem a BCG, sem a Hib, sem a DTP, sem az MMR, sem a kullancsencephalitis elleni oltás nem növelte a diabetes rizikóját.
Karvonen és mtsai hasonlóképp prospektív kohorsz vizsgálatban hasonlították össze, hogy a Hib-vakcináció bevezetése előtt közvetlenül, és az azt követően közvetlenül születettek között van-e különbség a cukorbetegek arányában, sőt, még a beadott dózisok számát is külön elemezték. Több mint 200 ezer gyereket követtek 10 évig, de nem találtak szignifikáns különbséget, egyetlen összehasonlításban sem. Szintén a Hib-vakcina kapcsán ugyanilyen eredményre jutottak Black és mtsai és egyedül Wahlberg és mtsai találtak ellentétes eredményt a Hib-oltás kapcsán (ami persze már pusztán a vizsgálatok nagy száma miatt sem meglepő).
Graves és mtsai 317 – cukorbeteg, illetve autoantitestekre pozitív – gyerek bevonásával végeztek eset-kontroll elrendezésű vizsgálatot HBV, Hib, polio és DTP vakcinációkra; egyik esetben sem találtak megnövekedett diabetes rizikót.
DeStefano és mtsai szintén eset-kontroll vizsgálatot hajtottak végre 1020 cukorbeteg amerikai gyermek bevonásával. HBV-re, Hib-re, pertussis-ra – mind teljes sejtesre, mind acellulárisra –, MMR-re és varicellera egyaránt negatív eredményt kaptak. Külön vizsgálták azt is, hogy a vakcina adásának időzítése lehet-e ludas, erre szintén negatív lett a válasz.
Hviid és mtsai az összes 1990 és 2000 között született dán gyermek adatait – összesen 4,7 millió emberév utánkövetés! – vizsgálták, ez tehát egy (retrospektív) kohorsz vizsgálat volt, azt nézve, hogy az oltottság összefüggésbe hozható-e a diabetes kialakulásával. Az eredmény mind a Hib-re, mind a DTP-re, mind az IPV-re, mind az OPV-re, mind az MMR-re negatív lett (akár úgy nézték, hogy kapott-e adott oltást szemben azzal, hogy nem kapott, akár úgy, hogy hány dózist kapott, akár úgy, hogy egy többlet-dózisnak volt-e hatása), illetve negatív lett általában a teljes oltatlanság/valaha kapott bármilyen oltást összevetésre, továbbá negatív lett az összes oltást megkapta/semmilyen oltást nem kapott összevetésre, és úgy is, hogy egy többlet-oltásnak volt-e kockázatnövelő hatása. A vizsgálat külön értékét adja, hogy az összes felsorolt elemzést megismételték csak azon gyermekek körében is, akiknek van cukorbeteg testvérük. (Ilyen módon ellenőrizve azt a lehetőséget, hogy az oltás esetleg csak bizonyos, arra érzékeny gyerekek körében vált ki cukorbetegséget. Ez nem feltétlenül butaság, hiszen a cukorbetegségnek ismerten van genetikai komponense; ennek mérője a testvér cukorbetegsége.) Az eredmény így is, minden esetben, negatív lett.
A már említett EURODIAB keretein belül ezt a kérdést is vizsgálták egy eset-kontroll jellegű kutatásban. 7 centrumból összesen 900 cukorbeteg gyermek adatait feldolgozva azt találták, hogy sem a BCG-, sem az IPV-, sem a DTP-, sem az MMR-, sem a Hib-oltás nem növeli a diabetes rizikóját.
Altobelli és mtsai olasz gyermekek adatait használva végeztek eset-kontroll vizsgálatot. Hat év alatt 166 cukorbeteg gyermeket vontak be, összevetve őket a kontrollokkal azt találták, hogy sem a szamárköhögés, sem az MMR vakcináció nem függött össze magasabb diabetes kockázattal.
Érdemes megfigyelni, hogy a legtöbb ilyen vizsgálatban egy sor oltás szerepelt, köztük olyanok is, amelyekről a legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy valamiféle mechanizmus azért elképzelhető… ennek ellenére ezeket is megvizsgálták. (Az egyes vakcinák közül külön kiemelhető a BCG esete: komolyan felvetették, mechanizmussal együtt, hogy a BCG vakcináció adása miért lehet kifejezetten jó a diabetes megelőzésére, ám emellett végülis nem sikerült meggyőző bizonyítékot találni.)
Mindezeket összefoglalva, az e pillanatban rendelkezésre álló bizonyítékok szinte egyöntetűen amellett szólnak, hogy a gyermekkori vakcináció és az 1-es típusú cukorbetegség kialakulása között nincs összefüggés.
